Richard Strauss, tisztelettel:
(Amúgy azért, mert a Morgen szó reggelt is jelent, és amikor ez a poszt megjelenik, nekem épp csörögni fog az órám, fuj. Úgyhogy nem akartam vidám reggeli zenét betenni. De majd lesz az is. Mindenre sorra kerül, amit megígértem, nyugi.)
Voltak a világtörténelemnek tisztességes korszakai, amikor az úgynevezett főhős, angolul protagonist, Dr. Orosz Péter tolmácsolásában protagonista még nem tenor volt, hanem bariton, esetleg basszus/bariton. Dr. Orosz egyébként rendszeresen használja a pretenciózus szót is, amiről a 2:00-nál látható jelenet jut mindig eszembe:
A folytatást mindenki keresse ki maga, ezt csak azért volt muszáj betennem, mert unalomig ismételt meggyőződésem szerint a méltatlanul mellőzőtt Fawlty Towers három nagyságrenddel viccesebb, mint az indokolatlanul felkapott Monty Python bármelyik alkotása. Szintén vicces és kevéssé ismert az Alas Smith and Jones című sorozat:
Nekik egyébként van svájci híradójuk is:
De kezdünk túl messzire eltévedni az eredeti vonaltól, szóval a főhősök baritonok voltak, Mozart összes tisztességes férfi szereplője bariton (vagy basszbariton), Don Giovanni, Leporello, Figaro, Almaviva gróf, Papageno, stb. Nem kötözködni, Tamino herceg a Varázsfuvolából nem férfi, hanem kölyök, nem véletlenül kell mindenféle próbát kiállnia, stb. Aztán ez a korszak elmúlt, és az lett a divat, hogy a hősnek márpedig tenornak kell lennie, ki tudja, miért. A baritonoknak rendszerint kisebb szerepek jutottak. Kisebb, de nem gyengébb énekelni való anyaggal, ahogy Wagnernél is láthatjuk:
Wolfram énekel az Esthajnalcsillaghoz a Tannhäuserben. Érdemes figyelni, annak ellenére, hogy Wagner, egészen intim kis dalról van szó, és az előadás is kerül minden régebben megszokott romantikus dagályosságot, nincs szándékosan hordóhasú, öblös hanghordozás, csak minimális kíséret és minimális éneklés. Halkan énekelni egyébként nehéz, kiordítani sokkal többen ki tudják az úgynevezett magas cét is, mint pianissimo, azaz igen halkan, mégis szépen és határozottan elénekelni (bár az előbbi videón ez a hang nem szerepel, a bariton regiszter tetejét iskolapéldába illően szépen oldja meg Roman Trekel, még akkor is, ha olyan arcot vág közben, mint Basil Fawlty). A videó is erre a furcsa, száraz, kamaradarab-szerű, de épp emiatt nagyon üdítő hangulatra játszik rá azzal, hogy végig közelit mutat, és néha a hárfát, a végén pedig a csellót, de egészen döbbenetes szögből.
Azért mégis megmagyarázom, miről is van szó az előző tételben, ha állást nem is foglalok. A dallam, amit hallunk, először 1:11-nél, majd később még egyszer 3:02-től, Vincze Zsigmond és Kulinyi Ernő szerzeménye, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország a címe, illetve egészen pontosan ennek egy parafrázisa. A dal eredetileg a Hamburgi menyasszony című operett betétje, a két világháború között, Trianon után nagy siker volt, egészen betiltásáig, szerzőik ugyanis zsidónak minősültek, Kulinyit Mauthausenben meggyilkolták.
Namost a nagy kérdés, amin a két iskola egymásnak szokott feszülni, hogy Bartók épp honvágya kifejezésének jeléül választotta ezt a motívumot, vagy pont ellenkezőleg, az irredenta / stb. mozgalmak és érzelmek gúnyolásául. Ez az, amiben nem fogok állást foglalni, a kérdést ugyanis több szempontból sem tartom értelmesnek. Eleve kellemetlen minden mire gondolt a szerző, mikor ezt írta típusú kérdés. Továbbá Bartók viszonya Magyarországhoz sokkal komplexebb annál, mint hogy ilyen vagy-vagy jellegű kérdésekkel előre lehetne jutni a megértésében.
And now for something completely different.
Ültünk G. bloggerrel / kollégával a Tranzitban, és világméretű, más néven globális összeesküvéseket szőttünk számos témában, és egy ponton azt mondta, hát, egyre kevésbé valószínű, hogy valaki bevonuljon egy stúdióba, és felvegyen egy komplett operát, a színpadi előadások Nyugat-Európában meg Amerikában rendben vannak, de sok nagyszabású új felvétel nem fog születni. Mondtam erre, hogy úgyis van már 6 különböző Dido and Aeneasom.
Aztán kikerestem egy színházi felvételt, nos, rendben van, de valahogy nem érzem különösebben átütőnek a rendezést. A zenével nincs gond, vezényel Hogwood, és nem esnek abba a hibába, hogy az ellenszenves szereplők direkt csúnyán énekelnek, de nem érzem, hogy kezdenének valami a színpaddal, egyáltalán, van egy nagy tér, de mintha az énekesek egy jelentős része ahhoz lenne szokva, hogy egy mikroméretű térben gagyi kellékekkel bohóckodjon túlzó arckifejezéseket vágva:
Járt a fejemben egy dallamtöredék, időnként előjött, de sosem annyira, hogy ráismerjek. Aztán a tekintetes karok és rendek elkezdték követelni Pierre Boulezt, márpedig Pierre Boulez azt jelenti, hogy huszadik század, sőt, Bartók, hiszen ő a ma is aktív nemzetközi mezőny talán legnevesebb Bartók-karmestere (legnevesebb, ettől még nekem kicsit olyan, mint egy kiöregedett képviselő az EU-parlamentből, Carlos Kleiberen sokkal elegánsabban áll az öltöny, Fricsay Ferenc pedig sokkal jobb Bartók-felvételeket csinált, Fricsay egyébként körülbelül ott van a képzeletbeli karmester-toplistámon, ahol Kleiber, de majd lesz szó róla is). Mikor idáig jutottam, rájöttem, hogy persze, a Concerto.
Nem is teszem be az egészet, csak egy tételt, mert könnyen hallgatható zenéket ígértem. Ez most egy picit kivétel, de mégsem annyira nehéz, és van benne meglepetés:
Két dolog van, amiről soha nem fogok beszélni, egyébként. Az egyik ennek a konkrét műnek, és egész pontosan ennek a konkrét tételnek az értelmezése, vagyishogy miért is került bele pont ide, pont úgy, pont az. A másik, hogy hogyan kell helyesen Bartókot vezényelni. Sőt, azt sem mondom meg, hogy miért nem beszélek róla. Hallgassuk inkább Bartókot meg Boulezt, egyáltalán nem rossz előadás ez, sőt.
Ken Russell rendezett egy részletet az Ária című filmből, meglepő módon híres áriák, különböző rendezőktől.
Nessun dorma, énekli Kalaf, a herceg Puccini utolsó operájában, a Turandotban. Márhogy senki sem alszik. A sztori, hogy aki feleségül akarja venni a szép és okos, ámde tökéletesen rideg Turandot hercegnőt, annak válaszolnia kell három találós kérdésre, különben kivégzik. Kalaf herceg első találkozáskor beleszeret a csajba (naná, nyilván ez a zsánere), megválaszolja a kérdéseket, a hercegnő mégsem akar hozzámenni, ezért a (történet ezen pontján a szereplők számára még rejtélyes ismeretlen) herceg fogadást ajánl, ha a hercegnő reggelig kitalálja a nevét, akkor kivégeztetheti, ha nem, akkor hozzá kell mennie. Erre a hercegnő elrendeli, hogy senki nem alhat, mert meg kell fejteni a rejtvényt. Aztán még öngyilkos lesz a herceg nevét egyedül ismerő, a hercegbe reménytelenül szerelmes másik nő, Turandot meg persze a végére kitalálja, hogy a herceg neve valójában szerelem (naná), és jön a happy end, sallala, de most nem erről van szó, hanem az áriáról. Miközben nézzük, először azt hisszük, valami beszívott jelmeztervező és rendező munkája, amiben épp cicomázzák a hercegnőt, és azért mondtam el a sztorit is, mert ennek ismeretében azt hiszem, még durvább a felismerés, hogy miről is van szó:
(A posztot a hétvégi hírek ihlették, mi más. Kitalálhatatlan nevű férfiak rovatunkban legközelebb Lohengrin talán, hogy oldjuk a könnyed Johann Strauss dömpinget, és ne érhesse a blogot az a vád, hogy csak a Carlos Kleiber - Herreweghe - Karajan tengely érdekeit szolgáljuk, ugye.)
