Járt a fejemben egy dallamtöredék, időnként előjött, de sosem annyira, hogy ráismerjek. Aztán a tekintetes karok és rendek elkezdték követelni Pierre Boulezt, márpedig Pierre Boulez azt jelenti, hogy huszadik század, sőt, Bartók, hiszen ő a ma is aktív nemzetközi mezőny talán legnevesebb Bartók-karmestere (legnevesebb, ettől még nekem kicsit olyan, mint egy kiöregedett képviselő az EU-parlamentből, Carlos Kleiberen sokkal elegánsabban áll az öltöny, Fricsay Ferenc pedig sokkal jobb Bartók-felvételeket csinált, Fricsay egyébként körülbelül ott van a képzeletbeli karmester-toplistámon, ahol Kleiber, de majd lesz szó róla is). Mikor idáig jutottam, rájöttem, hogy persze, a Concerto.
Nem is teszem be az egészet, csak egy tételt, mert könnyen hallgatható zenéket ígértem. Ez most egy picit kivétel, de mégsem annyira nehéz, és van benne meglepetés:
Két dolog van, amiről soha nem fogok beszélni, egyébként. Az egyik ennek a konkrét műnek, és egész pontosan ennek a konkrét tételnek az értelmezése, vagyishogy miért is került bele pont ide, pont úgy, pont az. A másik, hogy hogyan kell helyesen Bartókot vezényelni. Sőt, azt sem mondom meg, hogy miért nem beszélek róla. Hallgassuk inkább Bartókot meg Boulezt, egyáltalán nem rossz előadás ez, sőt.
