Ken Russell rendezett egy részletet az Ária című filmből, meglepő módon híres áriák, különböző rendezőktől.
Nessun dorma, énekli Kalaf, a herceg Puccini utolsó operájában, a Turandotban. Márhogy senki sem alszik. A sztori, hogy aki feleségül akarja venni a szép és okos, ámde tökéletesen rideg Turandot hercegnőt, annak válaszolnia kell három találós kérdésre, különben kivégzik. Kalaf herceg első találkozáskor beleszeret a csajba (naná, nyilván ez a zsánere), megválaszolja a kérdéseket, a hercegnő mégsem akar hozzámenni, ezért a (történet ezen pontján a szereplők számára még rejtélyes ismeretlen) herceg fogadást ajánl, ha a hercegnő reggelig kitalálja a nevét, akkor kivégeztetheti, ha nem, akkor hozzá kell mennie. Erre a hercegnő elrendeli, hogy senki nem alhat, mert meg kell fejteni a rejtvényt. Aztán még öngyilkos lesz a herceg nevét egyedül ismerő, a hercegbe reménytelenül szerelmes másik nő, Turandot meg persze a végére kitalálja, hogy a herceg neve valójában szerelem (naná), és jön a happy end, sallala, de most nem erről van szó, hanem az áriáról. Miközben nézzük, először azt hisszük, valami beszívott jelmeztervező és rendező munkája, amiben épp cicomázzák a hercegnőt, és azért mondtam el a sztorit is, mert ennek ismeretében azt hiszem, még durvább a felismerés, hogy miről is van szó:
(A posztot a hétvégi hírek ihlették, mi más. Kitalálhatatlan nevű férfiak rovatunkban legközelebb Lohengrin talán, hogy oldjuk a könnyed Johann Strauss dömpinget, és ne érhesse a blogot az a vád, hogy csak a Carlos Kleiber - Herreweghe - Karajan tengely érdekeit szolgáljuk, ugye.)
