Menő Mozart

és persze Carlos Kleiber, rocksztár. Szóval. Minden évben van újévi koncert Bécsben, az utolsó előtti ráadás mindig a Kék Duna keringő, az utolsó pedig mindig a Radetzky-mars, és eközben a közönség mindig ütemesen tapsol (a Lajtától Nyugatra fekvő koncerttermekben ez egyébként igen ritka), a karmester pedig mindig hátrafordul, és dirigálja a közönséget is, ehhez a mutatványhoz megfelelő stílusérzék kell, nem azért, mert a zenekar nem tudja eljátszani magától a darabot, hogyne tudná, egyszerű kis zene ez, épp az a lényeg, hogy ne legyen belőle bazárimajomság. Még Herbert is belemegy a szokásos mókába, érdemes figyelni az arckifejezését közben, mint valami nagypapa, aki hagyja egy kicsit szabadon játszani a gyerekeket, és ugyan morog-morog, de azért közben belül nagyon büszke (ezt az interpretációt persze én találtam ki, nyugodtan elő lehet állni másikkal is):

Karajan katonás stílusát és az olasz eleganciát keveri Riccardo Muti, és a vidám Claudio Abbado:

És akkor itt van Kleiber. A világ minden bizonnyal legzseniálisabb karmestere. Aki kevés darabot próbált, rettentő hosszasan, majd improvizált a koncerteken, ha egyáltalán megjelent (Karajan szerint amúgyis csak akkor vállalt fellépést, ha üres volt a hűtője), viszont gyűlölte az írott szerződéseket, néha pedig személyre szabott sportkocsit kért honorárium helyett. Szóval itt van Kleiber, a maga tökéletes stílusérzékével, gyakorlatilag ép ésszel érthetetlen, amit csinál, mégis működik, mindig működik, és ő a sztár, a közönséget is csak pár intéssel igazítja el, tudják a dolgukat, és Kleiber bohóckodik és örül, látványosan, szépen, meghatóan örül. Jó nézni, na.

Bocsánat, szünet volt, repültem ide meg oda a nagyvilágban, aztán nem sokkal hazaérésem után sertésinfluenza-szűrő infrakamerákat állítottak fel a reptéren, úgyhogy most is aktualizálni fogunk. Sajnos kifejezetten disznókról szóló mű most nem jut eszembe hirtelen, nem volt sosem olyan népszerű állat, hogy külön szimfóniát szenteljenek neki, esetleg megjelenítsék az operaszínpadon, úgyhogy érjük be most más állatokkal, szárnyasok vannak köztük bőségben (vö. madárinfluenza).

Akik játszanak: Julian Rachlin és barátai, többek között az excentrikus megjelenéséről is ismert csellista, Mischa Maisky (a torzonborz csávó középen). Aki mesél: Sir Roger Moore. A felvétel egyébként Dubrovnikban készült. A többi tételhez tessék lapozni, egy sajnos kimaradt, nem találtam meg ebből a koncertből, és nem akarom máshonnan pótolni, elnézést.

Két okból fogom bemutatni a mai darabunkat. Először is, mert ballagás lesz a héten, utána meg érettségik, Brahms Akadémiai ünnepi nyitányában pedig semmi más nincs, mint különféle német diákdalok látszólag lazán összedobálva, valójában mesterien összeillesztve, gondosan megcsiszolgatva, előkerül a nagy klasszikus gaudeámuszigitur is. Van még hasonló módon slágerré vált diákdal-feldolgozás, Orff: Carmina Burana, de az most kimarad, és általában az én posztjaimból ki fog maradni, nem érzek benne különösebb átütő erőt. Vissza Brahmshoz.

A darab azért keletkezett, mert a Wrocławi Egyetem Brahms urat díszdoktorrá választotta, leginkább azért, hogy a megtiszteltetésért hálából alkosson nekik valami testhez álló szimfonikus darabot. Brahms pedig végül beadta a derekát, és mi mást használt volna fel, mint diákdalokat, elvégre egy egyetemről van szó, azonban ezekből a nem túlságosan szofisztikált alapanyagokból olyasmit rakott össze, amiben a zeneirodalom szinte összes zeneszerzői tudása bele van sűrítve. Nagyon kevesen tudnak ilyesmit csinálni, a lehető legegyszerűbb és legkevesebb alapanyagból komplex, hiánytalan művet kreálni. Olyan ez, mint a főzés, az egyszerű amatőr és a háromcsillagos szakács bizony mást tesz a tányérra, ha elé raknak egy szelet húst meg némi apróságot. Brahmsnál az eredmény egyszerre lesz nagyszerű és ironikus, ezért lesz a darab könnyen hallgatható, ugyanakkor sok más népszerű klasszikussal ellentétben nehéz elcsépelni.

Ezzel egyébként el is jutottunk a második indokig, szokták mondani, hogy jaj, a régi korok tudása hogy eltűnik, hát ma már senki nem tudja azt, amit a régiek. Nos, Brahms tudta, amit a régiek, a végén, a már említett gaudeámuszigitur résznél a reneszánszban és a barokkban előszeretettel, szinte kötelezően használt ellenpont-technika olyan tökéletes példáját mutatja be, hogy öröm hallgatni. A tudás nem veszett el, jelentem. Csak egy kicsit másként használjuk ma már:

Robert Schumann igen kiváló zongoraművész lehetett volna, ha nem akarta volna ezt a folyamatot azzal siettetni, hogy saját maga próbálja meg néhány ín átvágásával gyorsabbra és lazábbra operálni jobb kezét, ennek következtében aztán nem tudott többé zongorázni, egyáltalán. Én legalábbis ezt a verziót hallottam. Mások szerint "csak" egy ujj-erősítő szerkezet volt az ok, megint mások szerint szifiliszgyógyszer-mellékhatás. Ez azonban nem zavarta abban, hogy beírja a kottába: olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, nem sokkal később pedig, hogy gyorsabban. Sajnos nem tudom, ez pontosan melyik művében van, ha valaki segít, megköszönöm.

Akármi is történt, Schumann elkezdett rettentően, pokolian nehéz darabokat írni, amik ráadásul csábítják az alkalmatlan zongorajátékosokat, mert nagyon szépek, meg jól oda lehet pakolni a zongorának, hadd szóljon, ebből aztán az lesz, hogy szerencsétlen Schumann-szerzemények talán a világ legtöbbet rosszul játszott zongoradarabjai, és ráadásul mindenki, aki képes a hangok több, mint 95 %-át körülbelül időben eltalálni, az nagy büszkén felveszi videóra, és beleteszi az internetbe.

A Menő Mozartot azonban nem Bede Márton vagy a Subba szerkesztősége készíti, úgyhogy nem teszek ki elrettentő példákat körberöhögési céllal, csak jót, de azért kérek mindenkit, hogy nagyon tanuljon meg zongorázni, mielőtt nekiállna eljátszani a Carnavalt, mert nehéz (tudom, próbáltam, fizikailag képtelen vagyok rá, nem érem át a legnagyobb akkordokat, de ez már nagyon régen volt, és nem vettem fel, és nem mutogattam). Jó példa tehát:

Tovább pedig itt, itt és itt. Mert nem ezért szedtem elő Schumant. Hanem, mert minden bizonnyal ő a legismertebb "komoly" zeneszerző Magyarországon, anélkül, hogy ennek tudatában volnánk. Bizony, ő írta az ún. Tévéhíradó-szimfóniát, ami egész pontosan a II., annak is a 2. tétele, 1986 előtt ez volt a Híradó főcíme, én még hallhattam, és mivel az esti mesével egy időben kezdtem Híradót nézni, minden bizonnyal hallottam is. Mivel az internet sem végtelen, csak egy ismeretlen japán zenekarral találtam meg, de mindenki fel fogja ismerni, aki már akkor is nézett tévét:

(Technikai okokból csak most, pardon, de akkor már jó szokásunkhoz híven legyen mindjárt másik verzió is, ne csak Herreweghe, hanem a nagyon fura, szinte katonás Karl Richter is.)