Voltak a világtörténelemnek tisztességes korszakai, amikor az úgynevezett főhős, angolul protagonist, Dr. Orosz Péter tolmácsolásában protagonista még nem tenor volt, hanem bariton, esetleg basszus/bariton. Dr. Orosz egyébként rendszeresen használja a pretenciózus szót is, amiről a 2:00-nál látható jelenet jut mindig eszembe:
A folytatást mindenki keresse ki maga, ezt csak azért volt muszáj betennem, mert unalomig ismételt meggyőződésem szerint a méltatlanul mellőzőtt Fawlty Towers három nagyságrenddel viccesebb, mint az indokolatlanul felkapott Monty Python bármelyik alkotása. Szintén vicces és kevéssé ismert az Alas Smith and Jones című sorozat:
Nekik egyébként van svájci híradójuk is:
De kezdünk túl messzire eltévedni az eredeti vonaltól, szóval a főhősök baritonok voltak, Mozart összes tisztességes férfi szereplője bariton (vagy basszbariton), Don Giovanni, Leporello, Figaro, Almaviva gróf, Papageno, stb. Nem kötözködni, Tamino herceg a Varázsfuvolából nem férfi, hanem kölyök, nem véletlenül kell mindenféle próbát kiállnia, stb. Aztán ez a korszak elmúlt, és az lett a divat, hogy a hősnek márpedig tenornak kell lennie, ki tudja, miért. A baritonoknak rendszerint kisebb szerepek jutottak. Kisebb, de nem gyengébb énekelni való anyaggal, ahogy Wagnernél is láthatjuk:
Wolfram énekel az Esthajnalcsillaghoz a Tannhäuserben. Érdemes figyelni, annak ellenére, hogy Wagner, egészen intim kis dalról van szó, és az előadás is kerül minden régebben megszokott romantikus dagályosságot, nincs szándékosan hordóhasú, öblös hanghordozás, csak minimális kíséret és minimális éneklés. Halkan énekelni egyébként nehéz, kiordítani sokkal többen ki tudják az úgynevezett magas cét is, mint pianissimo, azaz igen halkan, mégis szépen és határozottan elénekelni (bár az előbbi videón ez a hang nem szerepel, a bariton regiszter tetejét iskolapéldába illően szépen oldja meg Roman Trekel, még akkor is, ha olyan arcot vág közben, mint Basil Fawlty). A videó is erre a furcsa, száraz, kamaradarab-szerű, de épp emiatt nagyon üdítő hangulatra játszik rá azzal, hogy végig közelit mutat, és néha a hárfát, a végén pedig a csellót, de egészen döbbenetes szögből.
