Menő Mozart

Az előzmények és a blog két állítást bizonyítottak be: egy, sajnos nincs mindenre időm és energiám, illetve amikor az egyik rendelkezésre áll, akkor a másikból van hiány. Kettő, lehet relevánsan írni az úgynevezett komoly zenéről, és erre van igény is. Úgyhogy bízom benne, hogy fogja ezt még valaki csinálni a magyar internetsben, és könnyű szívvel engedem el ezt a blogot - eltüntetni nem fogom, de frissíteni se nagyon.

Csatlakozva Orosz Péterhez, búcsúzóul kérek továbbá mindenkit, jegyezze meg a Lamborghini V12-es motorjának gyújtási sorrendjét: 1–7–4–10–2–8–6–12–3–9–5–11.

És akkor most következzék Gustav Mahler Who by fire című száma:

Pardon, ez Leonard Cohen volt, szóval Mahler 1. szimfóniájának 3., gyászinduló tétele, legalábbis az eleje, és próba, mert imádom a próbákat, sőt, talán ezeket szeretem a legjobban:

Tudom, persze, Cohen közvetlenül egy zsidó ima hatásából, Mahler pedig egyszerűen a János bácsi című dal átköltéséből indult ki, a tematikus és motívumbeli egybeesés mégis szép. Meg érdekes. Noha távolabb mutató zenetörténeti következtetést nem gondolom, hogy le kellene belőle vonni, azt a tapasztalatot azért szépen alátámasztja, hogy bizonyos motívumok és érzelmek kulturálisan komolyan össze tudnak kapcsolódni. Van még több ilyen is, majd talán sor kerül rájuk.

Már bocsánat, de trombitálni bizony teli pofával szoktak. Ezért is furcsa pont egy trombitás lányt megpróbálni úgy pozicionálni, ahogyan mondjuk Hilary Hahnt szokás - őt viszonylag egyszerű marketingelni, a hegedű egy kifejezetten jó hangszer, egy nő kezében lehet elképesztően szexi, egy férfi meg lehet vele macsó, Hahn ráadásul szép, elegáns, törékeny, passzol a hegedűhöz.

Szóval ezt trombitával kissé nehéz megcsinálni, a trombitát ugyanis teli pofával kell fújni, az pedig nem kifejezetten vonzó, premier plánban mutogatva, ráadásul Tine Thing Helseth valami egészen rémisztően bámul a semmibe, mintha nem létezne semmiféle kapcsolat közte és a világ többi része, például a zenekar között, így ahelyett, hogy szexi lenne, olyan lesz, mintha Kristanna Loken, a gyilkos robotnő kilépett volna a Terminátor 3-ból, és trombitálna, kár, mert a szexi komolyzenész imidzs egyáltalán nem volna rossz:

Wynton Marsalis persze még így is kevésbé vonzó, viszont sokkal jobban játszik, könnyed, tökéletes, reagál a világra (jó, szegény Raymond Leppard parancsnok kissé szaggatottan mozog időnként, de neki elnézzük):

Valahogy egyre inkább úgy érzem, a felnőtté válás egyik jele, ha az ember elkezdi értékelni Joseph Haydn munkáit. Tiszta, sallangmentes, tökéletes formák, amiknek a technikai részleteivel nem untatnék senkit, meg nem is vagyok benne nagyon jó. Nincs semmiféle hiszti meg picsogás, csak okos, szellemes zene, amilyen Haydn állítólag maga is volt. Éppen 200 éve halt meg egyébként.

A 103., Üstdobpergés melléknevű szimfóniát Londonban írta, az első tétel előtt határozatlan ideig kell üstdobolni, pontosabban pergetni ugye, utána jön egy rész, ami a klasszikus Dies irae dallamra hasonló motívumokat tartalmaz, aztán utána kezdődik maga a rendes mű, igazából rejtély, hogy pontosan miért került ez a részlet a szimfónia elé:

Egyébként Haydn nagyon szerette Londont, meg London is szerette Haydnt, 104. "London" szimfóniájának fináléja (spiritoso):