Menő Mozart

OK, most nem lesz zene, a kérdés röviden csak annyi, miért pont ma teszem be a következő videót?

(Igen, tessék végigszenvedni. Szép ez, na, szép.)

Nagyböjtben, különösen nagycsütörtökön és nagypénteken kerül elő az 50. zsoltár a zsolozsmában, ezekre az alkalmakra általában valami különlegesen ünnepi zenét szokás választani a szöveghez, az egyik legközismertebb példa Allegri műve (egy versszak kihagyva a Youtube korlátai miatt):

Közismertségében két jelentős bulvártényező is közrejátszik. Az egyik, hogy előkerül benne a híres énekesgyilkos "magas cé", ami még akkor is elég magas, ha hozzávesszük, hogy akkoriban ez egy kissé alacsonyabb hangot jelentett.

A másik, hogy ez az a darab, amit egy ideig csak és kizárólag a pápa kórusa énekelhetett, senki másnak nem adták ki a kottát, aztán a gyermek Mozart egyszer meghallgatta, és utána emlékezetből lejegyezte. Miért mondom, hogy ez bulvár? Mert nyilván nem ez Mozart legnagyobb teljesítménye, sőt. Csukott szemmel zongorázni, meg egy alapvetően egyszerű harmóniamenetet emlékezetből lekottázni sokkal többen tudnak, mint egy mozarti életművet létrehozni. Nem egyszerű, persze, de Mozart-műveket írni meg csak egyvalaki tudott, Mozart. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom a bulvárral, épp ellenkezőleg, azt akarom csak megjegyezni, hogy egyáltalán nem kortárs jelenségről van szó.

Elnézést a rövid szünetért, közben viszont tavasz lett:

Joseph Haydn egyébként nem volt sosem sikeres operaszerző (elméletem szerint azért, mert valójában robot volt, és nem is érzékelte különösebben az operához feltétlenül szükséges drámaiságot), cserébe írt jónéhány remek oratóriumot. Az oratórium egyébként, ha mórickásan akarunk fogalmazni, olyan opera, amit nem adnak elő, mert sokszor még annyira sem színpadképes a sztori.

Nem lesz mindig megemlékezés a jeles napokról, például április 4-én sem fogjuk előadni Sugár Rezső Hunyadi - hősi ének című oratóriumát, ami ugye nem Hunyadi Jánosról szólt 1953-ban. Viszont április elseje alkalmából annak, aki tud angolul:

Annak pedig, aki nem:

A komolyzenés rajzfilmekről pedig tervezek még többet írni, de addig:

(Figyeljük meg, Tom tud zongorázni, ellentétben a hús-vér filmekben zogorázást imitáló szereplőkkel, akiknek vagy csak a kezét mutatják, vagy szemből a testet, úgy, hogy a kezet eltakarja a zongora maga - a zongorázó ember és a helyesen leütött billentyűket egyszerre sosem.)

Charles Simonyiról igazán nem tudok többet elmondani, mint amit egyszer már leírtam, de mondjuk ezt most akár a négyzetre is lehet emelni. Meg az jutott eszembe, mi lenne, ha kiraknék egy PayPal adományozós linket ide, hogy a szerkesztőségi űrutazásra gyűjtünk, mennyi idő alatt lenne meg a 25 millió dollár?

Az érzelgősség-mentes tiszteletadás jeleként pedig Mozart jön, Jupiter-szimfónia (naná), utolsó tétel, egyszerre szonáta és egy kicsit fúga is:

A karmester, a politikailag finoman fogalmazva is kényes Karl Böhm egyébként a németes vezénylés csúcspontja, legalábbis szerintem. Érdemes megfigyelni, hogy milyen stílusban játszanak: van egy monolitikus váz, amire szépen fel van téve a sok apró kis díszítés. A végén pedig a fugato résznél halálos precizitással szurkálja be az indulásokat a bal kéz mutatóujjával, értemes figyelni 5:25-től, jellegzetes példa 5:45-nél.

Persze ha már a Youtube-on jártam, megtaláltam ugyanezt Harnoncourt-ral is (pedig tényleg nem akartam megint összehasonlító elemzésbe kezdeni):

Az, hogy kétszer olyan hosszú, az ne tévesszen meg senkit, csak szigorúan betart minden vélt és valós ismétlőjelet, amiről a romantikusabb lelkek szívesen elfeledkeznek. A lényeg, hogy hallhatóan és láthatóan más a felfogás, sokkal inkább a szerkezet a lényeg, minden kis trilla beleépül, nem díszítés, hanem struktúra mind - és végig ugyanúgy, mutatóujjal böködve ponzotta ki a lényeget, ahogyan Böhm is.