és persze Carlos Kleiber, rocksztár. Szóval. Minden évben van újévi koncert Bécsben, az utolsó előtti ráadás mindig a Kék Duna keringő, az utolsó pedig mindig a Radetzky-mars, és eközben a közönség mindig ütemesen tapsol (a Lajtától Nyugatra fekvő koncerttermekben ez egyébként igen ritka), a karmester pedig mindig hátrafordul, és dirigálja a közönséget is, ehhez a mutatványhoz megfelelő stílusérzék kell, nem azért, mert a zenekar nem tudja eljátszani magától a darabot, hogyne tudná, egyszerű kis zene ez, épp az a lényeg, hogy ne legyen belőle bazárimajomság. Még Herbert is belemegy a szokásos mókába, érdemes figyelni az arckifejezését közben, mint valami nagypapa, aki hagyja egy kicsit szabadon játszani a gyerekeket, és ugyan morog-morog, de azért közben belül nagyon büszke (ezt az interpretációt persze én találtam ki, nyugodtan elő lehet állni másikkal is):
Karajan katonás stílusát és az olasz eleganciát keveri Riccardo Muti, és a vidám Claudio Abbado:
És akkor itt van Kleiber. A világ minden bizonnyal legzseniálisabb karmestere. Aki kevés darabot próbált, rettentő hosszasan, majd improvizált a koncerteken, ha egyáltalán megjelent (Karajan szerint amúgyis csak akkor vállalt fellépést, ha üres volt a hűtője), viszont gyűlölte az írott szerződéseket, néha pedig személyre szabott sportkocsit kért honorárium helyett. Szóval itt van Kleiber, a maga tökéletes stílusérzékével, gyakorlatilag ép ésszel érthetetlen, amit csinál, mégis működik, mindig működik, és ő a sztár, a közönséget is csak pár intéssel igazítja el, tudják a dolgukat, és Kleiber bohóckodik és örül, látványosan, szépen, meghatóan örül. Jó nézni, na.
