Két okból fogom bemutatni a mai darabunkat. Először is, mert ballagás lesz a héten, utána meg érettségik, Brahms Akadémiai ünnepi nyitányában pedig semmi más nincs, mint különféle német diákdalok látszólag lazán összedobálva, valójában mesterien összeillesztve, gondosan megcsiszolgatva, előkerül a nagy klasszikus gaudeámuszigitur is. Van még hasonló módon slágerré vált diákdal-feldolgozás, Orff: Carmina Burana, de az most kimarad, és általában az én posztjaimból ki fog maradni, nem érzek benne különösebb átütő erőt. Vissza Brahmshoz.
A darab azért keletkezett, mert a Wrocławi Egyetem Brahms urat díszdoktorrá választotta, leginkább azért, hogy a megtiszteltetésért hálából alkosson nekik valami testhez álló szimfonikus darabot. Brahms pedig végül beadta a derekát, és mi mást használt volna fel, mint diákdalokat, elvégre egy egyetemről van szó, azonban ezekből a nem túlságosan szofisztikált alapanyagokból olyasmit rakott össze, amiben a zeneirodalom szinte összes zeneszerzői tudása bele van sűrítve. Nagyon kevesen tudnak ilyesmit csinálni, a lehető legegyszerűbb és legkevesebb alapanyagból komplex, hiánytalan művet kreálni. Olyan ez, mint a főzés, az egyszerű amatőr és a háromcsillagos szakács bizony mást tesz a tányérra, ha elé raknak egy szelet húst meg némi apróságot. Brahmsnál az eredmény egyszerre lesz nagyszerű és ironikus, ezért lesz a darab könnyen hallgatható, ugyanakkor sok más népszerű klasszikussal ellentétben nehéz elcsépelni.
Ezzel egyébként el is jutottunk a második indokig, szokták mondani, hogy jaj, a régi korok tudása hogy eltűnik, hát ma már senki nem tudja azt, amit a régiek. Nos, Brahms tudta, amit a régiek, a végén, a már említett gaudeámuszigitur résznél a reneszánszban és a barokkban előszeretettel, szinte kötelezően használt ellenpont-technika olyan tökéletes példáját mutatja be, hogy öröm hallgatni. A tudás nem veszett el, jelentem. Csak egy kicsit másként használjuk ma már:
