Charles Simonyiról igazán nem tudok többet elmondani, mint amit egyszer már leírtam, de mondjuk ezt most akár a négyzetre is lehet emelni. Meg az jutott eszembe, mi lenne, ha kiraknék egy PayPal adományozós linket ide, hogy a szerkesztőségi űrutazásra gyűjtünk, mennyi idő alatt lenne meg a 25 millió dollár?
Az érzelgősség-mentes tiszteletadás jeleként pedig Mozart jön, Jupiter-szimfónia (naná), utolsó tétel, egyszerre szonáta és egy kicsit fúga is:
A karmester, a politikailag finoman fogalmazva is kényes Karl Böhm egyébként a németes vezénylés csúcspontja, legalábbis szerintem. Érdemes megfigyelni, hogy milyen stílusban játszanak: van egy monolitikus váz, amire szépen fel van téve a sok apró kis díszítés. A végén pedig a fugato résznél halálos precizitással szurkálja be az indulásokat a bal kéz mutatóujjával, értemes figyelni 5:25-től, jellegzetes példa 5:45-nél.
Persze ha már a Youtube-on jártam, megtaláltam ugyanezt Harnoncourt-ral is (pedig tényleg nem akartam megint összehasonlító elemzésbe kezdeni):
Az, hogy kétszer olyan hosszú, az ne tévesszen meg senkit, csak szigorúan betart minden vélt és valós ismétlőjelet, amiről a romantikusabb lelkek szívesen elfeledkeznek. A lényeg, hogy hallhatóan és láthatóan más a felfogás, sokkal inkább a szerkezet a lényeg, minden kis trilla beleépül, nem díszítés, hanem struktúra mind - és végig ugyanúgy, mutatóujjal böködve ponzotta ki a lényeget, ahogyan Böhm is.
