Menő Mozart

Vannak olyan művek, amiket minden, magát valamire is tartó karmester lemezre vesz az életben legalább egyszer, de az is lehet, hogy többször (a koncertfelvételekkel együtt pláne). Vagy azért, mert a zeneirodalom tényleg fontos darabjairól van szó, vagy azért, mert egyszerűen menő. Aztán az is lehet, hogy a sokat játszott művekből lesznek a zeneirodalom fontos darabjai, nem lehet ezt kideríteni sosem.

Az viszont biztos, hogy Bach Magnificatja a valóban fontos darabok közé tartozik, mindenféle okot lehetne itt sorolni, de nem ez a lényeg. Az is biztos, hogy egy olyan karmestertől, akit még sosem hallottam addig, mindig próbálok Bach Magnificat-felvételt is szerezni, abból általában el lehet dönteni, hogy fogom-e szeretni, vagy sem. Majd lesz szó a többi ilyen jó indikátor-zenéről is.

A mű szövege maga alap-imádság, az esti imaóra része. Van benne egy sor: Fecit potentiam in brachio suo, dispersit superbos mente cordis sui. Vagyis: Hatalmas dolgot cselekedék karjának ereje által, elszéleszté az ő szívök gondolatában felfuvalkodottakat. Elég drámaian hangzik, de azért a Bibliában akadnak ennél sokkal erősebb részek, mindenesetre Bach megállt picit, tett némi hangsúlyt - többet egyébként, mint amennyit a napi liturgiában erre a rutinszerűen elhangzó sorra szoktak helyezni, de hát ő mégiscsak Bach volt:

Figyeljük meg, Ton Koopman arcán nincs semmiféle dráma, tulajdonképpen mosolyog, érzi, hogy az egész imádság a dicsőítésről szól, örömteli, nem sokkal az angyali üdvözlet után, egész pontosan a vizitáció során hangzik el, meg ilyesmi. Koopman nem húzza különösebben szét a végét sem. A következő felvételen az amúgy kiváló drámai érzékkel megáldott Harnoncourt már minimum Shakespeare-tragédiát vizionál a szituációba, legalábbis arckifejezése alapján, és a nagy generálpauza utáni részt kétszer annyira elnyújtja, mint Koopman:

Karajannak meg szerintem senki sem mert szólni, hogy mester, ez azért nem Wagner...

És akkor most már a döbbenet után nincs is más hátra, mint meghallgatni a számomra etalonnak számító Herreweghe (őt ma Magyarországon csak a beavatottak ismerik, plusz azok, akik hallottak már róla lelkendező beavatottat, titkos agendám, hogy népszerűsítsem munkásságát) verzióját. Figyeljük meg a tökéletes természetességet, a mindenféle plusz dramaturgiát nélkülöző, laza és közben tökéletesen pontos dirigálást, és persze azt, hogy a kórus nem huhog, ellentétben az előzőekkel (2 percnél kezdődik):

Herreweghe egyébként teljesen úgy néz ki, ahogy a karikatúrákon szokták a karmestert ábrázolni, pedig eredetileg nem is zenész, orvosi diplomája van, pszichiáter.

Ígérem, nem lesz sokszor ilyesmi, hogy ugyanazt a művet mutogatom huszonhat előadásban, ez az én fétisem egyébként, a kulcsművekből sokat megszerezni, nem tudom, pontosan hány Varázsfuvolám vagy Dido és Aeneasom van, de ez mindegy. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy bizony számít, mit hallgatunk, és a lényeges zenei különbségek még a Sokol-rádió hangminőségét produkáló Youtube-on is átjönnek. És nem erőltetem senkire az ízlésemet, felőlem aztán lehet a Karajan-féle verziót is hallgatni (bár még mindig sokkban vagyok tőle), csak arra akarok mindenkit bíztatni, hogy tessék válogatni, mindenki meg fogja találni azt, amit szeret, egészen biztosan.

A jelenleg még csak két tagú, de hamarosan újabb bloggereket felsorakoztató szerkesztőség egyik fele Purcell születésnapi ódájával kíván boldog születésnapot a szerkesztőség másik felének:

De hogy legyen videó is. Előzetes magyarázat. Sokszor nagyon kevés információnk van arról, hogy a régi korok zenéit valójában hogyan adták elő. Ezért aztán a barokk zenét újrafelfedezésétől, a Mendelssohn által bemutatott Máté-passió előadásától kezdve leginkább az előadás korának hangszerein és stílusában játszották. Aztán a huszadik század második felében indult egy stílus, aminek művelői igyekeztek a történeti hűségnek megfelelően játszani a darabokat. Őket historikus, rossz nyelvek szerint hisztérikus előadóknak hívjuk.

Sok támpont persze nincs a munkájukhoz, úgyhogy amire nem találnak adatot, azt reálisnak tűnő feltevésekkel pótolják (és a már említett rossz nyelvek szerint versenyeznek, hogy ki tudja gyorsabban eljátszani ugyanazt a darabot, ebben saját méréseim szerint John Eliot Gardiner vezet). Másrészt a történeti hűség nem mindig és feltétlenül jelenti az egzakt reprodukciót, néha csak stílusbeli hűséget: nem az a fontos, hogy pontosan hogyan hangzott el először, csak az: ne változtassunk úgy, ahogyan azt egy rutinos korabeli előadó nem tette volna. Valahová ezek közé illeszthető az előző darab egy duettjének előadása is:

Bocsánat, de kibújik belőlem a politikai blogger néha:

(Most azt mondanám, hogy no comment, mindenki értse, ahogy akarja. De az pont ellentétes lenne e blog céljaival. Úgyhogy elárulom, hogy ezt Macbeth énekeli, körülbelül arról szól, hogy kapják be, úgysem fogják tudni legyőzni, hiszen megjósolták: senki nem győzheti le, akit anya szült. Majd elmélkedik arról, hogy a hanyatlásban csak a tisztesség, az elismerés és a szeretet adhat vígaszt, de neki vajon jut-e kedves szó öreg korára, avagy csak átkozódás. Na és akkor innentől mindenki értse, ahogy akarja.)

Ravel: Daphnis és Chloé, 2. szvit, Napkelte, ha már reggel hét óra van (jó, valójában este háromnegyed kilenc múlt, de reggel hétkor fog megjelenni a poszt):

Figyeljük meg, 1:20-nál mintha egy egész picit mosolyogna. De lehet, hogy csak rosszul látom. Akárhogyis, érdemes figyelni, ahogy építkezik, szépen finoman kibontakozik a napsütés, hallani, ahogy először meg-megcsillan a horizonton, utána megjelennek az első valódi napsugarak, majd szépen felemelkedik a nap teljesen. Kevés téma, állandó mozgás. Érdemes Ravelt hallgatni, nemcsak a mobilcsengőhangként is agyoncsépelt Bolerot tudta. Folytassuk a szvitet az egyébként meglehetősen napkelte-szerűre világított felvételen:

Az egész napkelte-érzés remek ellentétbe állítható Richard Strauss napkeltéjével, ami szintén remek, de egészen másként, mondhatni, űrkorszaki módon:

Ps.: azt ugye mindenki tudja, hogy ha HAL mindegyik betűje helyett pont eggyel utána következőt veszünk az ABC-ből, akkor azt kapjuk, hogy IBM?

marton éva burkoltan elégedett oldalpillantása (mikor alattvalói felsorakoznak mögötte), fenyegetőnek szánt, bizonytalan két előrelépése (a törvényt én hozom), nyájas majd megvigasztalódsz sora és végül hasa nélkül nem lenne ugyanaz ez a jelenet. igen, marton éva hasa nagyon fontos.

5 percnél kezdődik a releváns rész.