Valahogy egyre inkább úgy érzem, a felnőtté válás egyik jele, ha az ember elkezdi értékelni Joseph Haydn munkáit. Tiszta, sallangmentes, tökéletes formák, amiknek a technikai részleteivel nem untatnék senkit, meg nem is vagyok benne nagyon jó. Nincs semmiféle hiszti meg picsogás, csak okos, szellemes zene, amilyen Haydn állítólag maga is volt. Éppen 200 éve halt meg egyébként.
A 103., Üstdobpergés melléknevű szimfóniát Londonban írta, az első tétel előtt határozatlan ideig kell üstdobolni, pontosabban pergetni ugye, utána jön egy rész, ami a klasszikus Dies irae dallamra hasonló motívumokat tartalmaz, aztán utána kezdődik maga a rendes mű, igazából rejtély, hogy pontosan miért került ez a részlet a szimfónia elé:
Egyébként Haydn nagyon szerette Londont, meg London is szerette Haydnt, 104. "London" szimfóniájának fináléja (spiritoso):
