Vannak olyan művek, amiket minden, magát valamire is tartó karmester lemezre vesz az életben legalább egyszer, de az is lehet, hogy többször (a koncertfelvételekkel együtt pláne). Vagy azért, mert a zeneirodalom tényleg fontos darabjairól van szó, vagy azért, mert egyszerűen menő. Aztán az is lehet, hogy a sokat játszott művekből lesznek a zeneirodalom fontos darabjai, nem lehet ezt kideríteni sosem.

Az viszont biztos, hogy Bach Magnificatja a valóban fontos darabok közé tartozik, mindenféle okot lehetne itt sorolni, de nem ez a lényeg. Az is biztos, hogy egy olyan karmestertől, akit még sosem hallottam addig, mindig próbálok Bach Magnificat-felvételt is szerezni, abból általában el lehet dönteni, hogy fogom-e szeretni, vagy sem. Majd lesz szó a többi ilyen jó indikátor-zenéről is.

A mű szövege maga alap-imádság, az esti imaóra része. Van benne egy sor: Fecit potentiam in brachio suo, dispersit superbos mente cordis sui. Vagyis: Hatalmas dolgot cselekedék karjának ereje által, elszéleszté az ő szívök gondolatában felfuvalkodottakat. Elég drámaian hangzik, de azért a Bibliában akadnak ennél sokkal erősebb részek, mindenesetre Bach megállt picit, tett némi hangsúlyt - többet egyébként, mint amennyit a napi liturgiában erre a rutinszerűen elhangzó sorra szoktak helyezni, de hát ő mégiscsak Bach volt:

Figyeljük meg, Ton Koopman arcán nincs semmiféle dráma, tulajdonképpen mosolyog, érzi, hogy az egész imádság a dicsőítésről szól, örömteli, nem sokkal az angyali üdvözlet után, egész pontosan a vizitáció során hangzik el, meg ilyesmi. Koopman nem húzza különösebben szét a végét sem. A következő felvételen az amúgy kiváló drámai érzékkel megáldott Harnoncourt már minimum Shakespeare-tragédiát vizionál a szituációba, legalábbis arckifejezése alapján, és a nagy generálpauza utáni részt kétszer annyira elnyújtja, mint Koopman:

Karajannak meg szerintem senki sem mert szólni, hogy mester, ez azért nem Wagner...

És akkor most már a döbbenet után nincs is más hátra, mint meghallgatni a számomra etalonnak számító Herreweghe (őt ma Magyarországon csak a beavatottak ismerik, plusz azok, akik hallottak már róla lelkendező beavatottat, titkos agendám, hogy népszerűsítsem munkásságát) verzióját. Figyeljük meg a tökéletes természetességet, a mindenféle plusz dramaturgiát nélkülöző, laza és közben tökéletesen pontos dirigálást, és persze azt, hogy a kórus nem huhog, ellentétben az előzőekkel (2 percnél kezdődik):

Herreweghe egyébként teljesen úgy néz ki, ahogy a karikatúrákon szokták a karmestert ábrázolni, pedig eredetileg nem is zenész, orvosi diplomája van, pszichiáter.

Ígérem, nem lesz sokszor ilyesmi, hogy ugyanazt a művet mutogatom huszonhat előadásban, ez az én fétisem egyébként, a kulcsművekből sokat megszerezni, nem tudom, pontosan hány Varázsfuvolám vagy Dido és Aeneasom van, de ez mindegy. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy bizony számít, mit hallgatunk, és a lényeges zenei különbségek még a Sokol-rádió hangminőségét produkáló Youtube-on is átjönnek. És nem erőltetem senkire az ízlésemet, felőlem aztán lehet a Karajan-féle verziót is hallgatni (bár még mindig sokkban vagyok tőle), csak arra akarok mindenkit bíztatni, hogy tessék válogatni, mindenki meg fogja találni azt, amit szeret, egészen biztosan.