Gondoltam, nem baj egy új zenés blognak, ha nyitánnyal kezdődik, eredetileg Mozartot terveztem, aztán rájöttem, hogy hiszen Mozart is punk volt, de Glenn Gould még sokkal inkább. Meg a Meistersingert majdnem annyira szeretem, mint a Mozart-operákat.

Néhány szóban arról, hogy mitől is menő Mozart. Ma háromféleképp szokás úgynevezett komolyzenéről beszélni, egyrészt unalmasan és színvonaltalanul (az iskolai ének-zene órák elszomorítóan nagy része tartozik ide), másrészt érthetetlenül és színvonaltalanul (az ún. szakmai sajtó egy része), harmadrészt okosan, de nehezen emészthetően (nem mondok példákat, mert csak). Ugyanakkor vannak nagyon sokan, akik szeretik ezeket a műveket, de nincs vonatkozó képesítésük, és nem is szeretnének Charles Rosen szintjére jutni az elméleti szakértésben, nekik nem felel igazán meg egyik létező változat sem. Érdemes volna tehát nekik is írni érdekesen, érthetően, nem túl akadémikusan, mégis igyekezetem szerint színvonalasan. Relevánsan, ha úgy tetszik, menő módon.

Ebből a megfontolásból kezdtem el komolyzenei posztokat írni a Mars forgatni! blogon, nem kis meglepetésemre sok pozitív visszajelzéssel. Az MF azonban a főszerkesztő, társszerző és nagyszerű barát, Orosz Péter autós újságíráshoz való visszatérése következtében hibernálódott, én viszont rájöttem, hogy ezt szeretném tovább csinálni, így keletkezett a Menő Mozart (a címért pedig Ergének tartozom köszönettel).

Ahogyan az MF is csapatmunka volt, úgy ezt a blogot sem egyedül írom, úgyhogy be is mutatom az első társszerzőt, Agnust, akit a magyar blogoszférában remélhetően nem is nagyon kell bemutatni, talán még annyit érdemes megemlíteni róla, hogy gyengéi az őszülő, idős (esetleg halott) karmesterek. Az ő kedvéért is következik most a Meistersinger nyitánya, immár rendesen, zenekarral, Herbert von Karajannal. És japán feliratokkal.